3/23/2015

17

Közmunkás vagyok. Lel. Fényes nappal láthatóságiban masírozom. Nem akartam elhinni, hogy ezt heti ötször, nyolc órásban tolatják. A többiek arról beszélnek, mennyire szégyellik. Én konkrétan leszarom, és ez tök jó. Lassan már tényleg megtapasztaltam mindent, ami lowlife, szóval geci nagyot ütne, ha húsz év múlva meg a tulajdonom lennél, akkora lennék. Persze ingyen sem kellenétek, nem még pénzért, csak aki egyszer fent, annak egy idő után úgyis újra kell majd, mert megint megkopik az éle. A múlthéten játszóteret kapáltam a prérin, és eléggé megfújt a szél, szóval már most táppénzen vagyok. Ja meg már majdnem felmondtam, mert egy cigány asszonnyal küldözgetnek mindenhova, bár felőlem nigger is lehetne - és nem tetszett neki, ahogy ások, aztán nyomta a szöveget, ez meg nekem kívül esik a határokon, szóval odabasztam neki az ásót, és megkértem, hogy akkor legyen szíves csináljad bazmeg. Szerencséjére hagyott időt megnyugodni, hogy aztán feltöltődjek a későbbi basztatásokra. Azt hiszi nagy művész, mert hogy ő engem szopat, és direkt kötekedik. Egyébként retekjó biznisz, hogy ha nem vállalom el, akkor kiraknak a munkaügyiből, és verés helyett csináljak teljes-értékű munkát öt hónapon át hat szabadnappal havi ötvenezer forintért. Reggel héttől délután négyig. Mókás, hogy mindezt megtapasztalva is, még mindig védem ezt az országot valamiért. Na ja. Így hát mondanom sem kell, hogy a rendszeres testedzésem, és a napi egy óra gitár gyakorlás ugrott. Masszív kapálások után valahogy nem áll rá a kezem a gitárnyak körüli finomkodásra. Ilyen az élet. Logikus, mint egy számológép. Vagy akár; gondolhattam volna.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése